álom volt. ez az egész. sokáig nem ébredtem föl, hogy tovább tartson. de rájöttem, hogy az álom nem azért van, hogy benne ringassuk magunkat egy életen át. mert föl kell ébredni, és élni kell, és dolgozni, és és tovább élni, hogy újabb álmok jöhessenek.

itt vége tehát ennek az álomnak, ennek a történetnek. talán lesz olyan kegyes az ég, hogy újra álmodhassak. hosszan, szépen.

akit érdekel ennek az álomnak az eleje, ez az egész regényfolyam, az archivumban visszaolvashatja az összes cetlit, amely bármennyire is álom volt, mégis a valóság darabjaiból állt össze. legfőképp csak úgy magamnak, csak úgy másoknak.

írok, mert az soha nem véletlen, amikor ide. most leginkább azért, hogy legyen, hogy maradjon, hogy megmaradjon.

Fényév távolságból tapasztalattá szelidültél, csak fényképekről köszönsz vissza néha.

A ház üres, nem lakják, csak emlékek maradtak. Azok is porladnak széjjel, mint sok feledett éjjel, mikor napsugár feszül neki.

Ennyi volt. Nincs türelmem többé ezt a blogot írni. Azért is kezdtem el, hogy végre leszámoljak az emlékekkel. Közünk már 3 éve nincs egymáshoz, azóta mindkettőnk mással boldogul. Ki ahogy tud.

Mindenkitől elnézést kérek, hiszen a látszat ellenére ez nem egy jelenidejű blog volt. Viszont minden megtörtént, amit leírtam. De már az elején leszögeztem, hogy lehet, ez a történet meg se történt, lehet, hogy igen. lehet, hogy nem is velem. lehet, hogy veled, vagy akárkivel. Lehet, hogy most történik, lehet, hogy már megtörtént, de az is lehet, hogy majd csak eztán.
Sziasztok! Olvassátok más blogjait eztán, van egy - két nagyon jó! Talán szívemhez legközelebb az "egy színész itt és most..." áll.

     Gondolat: Vajon mikor tűntem a szemedben szépnek utoljára?

 

     Megtaláltam a gyűrűdet az asztalomon. Nem visszaadtad, hanem letetted az asztalra, mint egy talált tárgyat, amivel nem tudsz mit kezdeni. Életem első eljegyzése tehát kikosarazással ért véget. Végül is megértem. Úgy is nagy volt az a gyűrű neked. Talán majd egyszer belenősz. Talán majd egyszer…

 

     Dög fáradt vagyok, hiányzik a kedves szó. Napok óta nem kaptam tőled. Csak mosol és vasalsz rám, szinte konok akarással, ha már másra nem telik. Állítani nem tudom, hogy nem törődsz velem. Hiszen, íme halomban áll a vasalt ruha a szekrényben. De kommunikálni nem vagy hajlandó, puszit nem kapok, semmi olyant, ami jelezné egy kicsit, hogy amúgy közünk van egymáshoz. Csak a mosás és a vasalás.

Minden rosszul eltöltött pillanattal fényévnyire kerülünk egymástól. Savanyú az égbolt.

 

     Közjáték: Elköszöntél tőlem, mert hazaindultál a kutyusodhoz, nagyon beteg szegény. Puszit adtál. JJJ

 

     A vég szánalmas órái itt vonítnak a két ajtó között. Már semmi se fáj, csak azt kívánom, rövid legyen az utolsó pillanat. Szenvedtél eleget, szenvedtem eleget. A többi kegyetlenség volna. Voltam elégszer az, vagy elégszer az. Legyen vége.

Az Ékszervárosban töltött együttlét fájdalmas emlékeket plántált mindkettőnkbe. Biztosan nem így akartuk, így sikerült. Ez sem jött össze, mondhatnánk, de nem mondjuk, mert minden kiejtett szó sajogtatja friss sebeinket, s amelyek még be sem gyógyultak, azokat is. Majd idővel begyógyulnak, vagy ha nem, akkor idővel előjönnek, s amikor nem is számít a másik rá, akkor adagoljuk, mintegy kegyelemdöfésként. Ékszerváros tehát a múlt immár, s hogy a jövőben mikor bukkan elő, csak a jó ég tudja.

Hogy hazajöttünk semmi nem változott, minden a régi kerékvágásban folyik tova a szemünk előtt, hogy milyen irányba, mindketten tudjuk, de mint az értetlen gyerekek, nem veszünk róla tudomást.

Nem a hely tesz bennünket türelmesebbé, szerelmesebbé (?), megértőbbé, kedvesebbé vagy bármivé. A múló idő sem, hisz nem teszünk semmit. Csak mi ketten, te meg én változtathatnánk a jelenlegi állapoton, de a lehetőséget rég eljátszottuk. Senki nem akar semmit, csak nyugalmat, s mivel ez együtt nem megy, hát egyedül.

Beborult az ég is, s tartósan azzá akar válni, ami.

 

     A türelem nem a jelen idők erényei közé tartozik, s minket is hajt az új megszokás, az új módi. Elgondolkodni sincs időnk, hogy jól van ez így, vagy sem. Sodródunk bele a kényelmes ördögi állásokba, s valami még kényelmesebb ösztön azt sugallja, hogy jól van ez így. S bármennyire tudjuk, hogy dehogy van ez így jól, hallgatunk, s cselekszünk, amiképp azt súgják lankadatlan. Ami velejár, a rossz lelkiismeret, az a szükséges rossz. Idővel megszokjuk, mint mindent, amit a kényelem szült. S már csak az ürességre vágyunk, ami nem árthat, legalábbis hosszútávon nem, a többit majd meglátjuk. Azzal nyugtatjuk magunkat, ennél rosszabb úgysem jöhet. S igaz! Annál rosszabb úgysem jöhet, hogy önző kicsinyességünk miatt egy embert elmartunk magunk mellől. Annál rosszabb úgysem jöhet, hogy két szerelmes ember – vélt, vagy valós okok miatt – gyűlölni kezdi egymást.

 

     Kezdetben vala a nemszeretkezés.

Második nap vala a nemsimogatás.

Harmadik nap vala a nemcsókolózás.

Negyedik nap vala a nempuszilkodás.

Ötödik nap vala a nem-a-kéz-a-kézben-sétálgatás.

A hatodik napra nem emlékszem.

A hetedik napon kialudtam magam, s láttam, hogy ez jó.

 

     Minden ellenére este moziba megyünk, holnap kirándulni, mintha jelen helyzetben ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Na persze, ha megérjük!

 

     A könny tényleg sós. A mozi jó volt, egyedül is.

 

     Aki kiábrándul, az be már úgysem fog, hiú ábránd minden további remény.

Mit is mondhatnék? Nem mondok semmit. Elegem van a szavakból, a nem szavakból, a csöndekből, a nem csöndekből, mindenből. Kiábrándultál belőlem, végre kimondtad a bűvös szót. Magamból már rég kiábrándultam, nehéz is így. Megértelek, vagy mégsem, mindegy ez is. Az üresség semmitmondó szirénjei belém fojtják az érzések egyirányú kavalkádját. Semmi nem jön, nem is akar, én sem akarom, hogy bármi is jöjjön. Most jó lesz így, a hetedik nap.

 

     Kényes egyensúly-vigyázó voltam az elmúlt napokban. ( Ez még a fentiekhez tartozik.) Kényes-kényszeredett mosollyal, türelemmel viseltem minden megpróbáltatást. A kiábrándulás valakiből viszont sokat nyom a latban, a személyemből való kiábrándulás pedig egyszerűen megfellebbezhetetlen.

Elmentem a büdös francba, néhány óra múlva visszajöttem, mindez egy gyönyörű vasárnap. Kutyust is hoztam, hogy szíved lágyítsam, de kutyusom lakásod szép szőnyegén végezte folyó dolgait – kölyök még -, ezért rajtam kívül már ő is idegesített. Aztán a megszokott szeszélyből indíttatva leereszkedtél hozzánk, hogy akkor menjünk mégis kirándulni a kutyusokkal. Elmentünk. A kutyusok vigyázták a kényes egyensúlyt egész nap. Tényleg nem kell sok a kutyusoknak, hogy boldogok legyenek. Ez a kirándulás három napra elég erőt adott neked, hogy elviselj engem, s ne a kiábrándultság motiváljon. Együtt aludtunk, s reggel ébredéskor még percekig simogattuk is egymást. Azt hittem: ez itt a Kánaán. Aztán harmadnap jött a női baj, igazán nem róhatom fel. Ez kedvedet vette, illetve ezzel magyaráztad látványos hangulatváltozásodat. Az elmúlt napok feltöltöttek annyira, hogy ne vegyem észre az igazi női baj megnyilvánulásának jeleit. Estére kedvedet szegte, hogy fogy a pénzed. Igaz, fogy, mert a kisautóra meg rám költöd. Persze ettől én sem éreztem jól magam, hisz voltaképpen miattam fogy a pénzed. Közben kiderült, hogy anyukáddal is összevesztél. Szóval szótlan, kedvetlen lettél, kommunikálni sem nagyon akaródzott, bármivel próbálkoztam. Ez nekem sem tett jót, egyre inkább ingerült lettem, már megint kezdődik – gondoltam. Aztán estére kibuggyant belőled, amit már rég tartogatsz, csak kimondani nem volt bátorságod soha, hogy kiábrándultál belőlem. Kicsit könnyeztél, kicsit már vártam ezt. Ennyi. Biztosan megkönnyebbültél e szótól, talán én is. Nem ért váratlanul, fájni is csak picit fáj, de nagyon.

Kényes egyensúlyt próbáltam teremteni hetek, hónapok óta. Nem akartam tudomásul venni, hogy felesleges minden törekvés.

 

     A nyár sok meglepetést már nem tartogat, legyen vége már! A szenvedés hőséggel jár, csituljunk, mint az időjárás. Botorkáló fényekbe akarok kapaszkodni szeptember végén, s majdan novemberi szürkeségbe temetkezni.

Tényleg, valakinek tudni kéne, mi a teendő, ha hirtelen nem lennék. Persze, meghalni nem akarok, csak egy kollegám hirtelen, tragikus halála jutott az eszembe. Végül is, nem mindegy? Tök mindegy.

 

     Három napja nem alszunk együtt. Napközben is csak néha találkozunk. A minap viszont ismét elmentünk a kutyusokkal kirándulni. Az eszméletlen hőség minket is, a kutyusokat is megviselt. Egész nap együtt voltunk, nem súrlódásmentesen. Este elváltunk, ment ki-ki a saját vackába. Ma pedig barátnőiddel kerékpártúrára indultál. Holnap én megyek haza szüleimhez. Néhány napig otthon maradok. Tulajdonképpen nem sok közünk van egymáshoz, eztán se lesz. Örömünk nincs, csak sok-sok sérelem.

 

     Rosszul nézek ki, jobbhoz vagyok szokva. Jobbat érdemelnék, de nem biztos. Nincs öröm, mi simává radírozza bőrömet, egyre több az ősz hajszál. Nem fáj, de mégis. Belül is kérgesedek. Nem jó ez így.

 

     Igyekszem felidézni az aranykor napjait, foszlány emlékeket, amelyek talán átsegítenének ezen a fásult időszakon, de nem jön semmi. Nem erőltetem. Nem is kell.

 

     Még néhány cetli talán, többre nem ad alkalmat ez a kapcsolat, mert e kapcsolat érdektelenség miatt elmarad.

 

     Siralmas a szépnek minden feledése, csak a rossz tépi szét a szavakat. A múlt támolyog a sötétben, s szennyezi a napokat.

 

     A főbűnös, ki e sorokat sírja, most meglakol. Szépnek akart mutatkozni mindvégig, de a sűrű szenny, mit hátrahagyott betemette. Olyanokat akart elhallgatni, mik megtörténtek, s amiről szólt, azt szépítette. Elkövetett dolgokat, amelyeket soha nem akart, mert neveltetése ezt nem engedte volna, de mivel hamar elkerült a szülői háztól, ráragadt sok fölösleges mocsok, s e mocsok édesnek tűnt, hát szívta magába, teájába is ezt keverte.

Az élete nem mézes, csak mázos lett, majd minden mindegy. A minden mindegyre is legyintett csak, mert megcsömörlött.

Most elérte a vég. Ideje lejárt, mert a szavatosság romlandó. A szerelem elmúlt, a nem szerelem hosszúra nyúlt. Az ideg megdermedt egy augusztusi éjjelen. Nincs már félelem. Kegyelem sincs. Utózöngék kopognak az ajtón, majd lassan elhalnak.

 

     A közjátékok, a köz megelégedésére, ezután elmaradnak.

 

     Kedvesem, Aki Voltál!

Párnád megtelt pállott iszonnyal.

 

     Kevés szándék sikerült e félig élt életemben, s lám, e cetlik is izzadják a sós verejtéket. Valami majd csak összejön egyszer, s az elég is lesz – egyszer.

 

     Azt hiszed, Kedvesem, hogy viselkedhetsz most így, mert a múltbéli sérelmeid feljogosítanak rá. Azt hiszem, ez tévedés. De majd egyszer talán rájössz erre. Akkor is jó lesz. Addig is hűséges szerelmed leszek, megígérem.

 

Annyira szép és kedves vagy néha, amikor belefeledkezel. Olyankor figyelmesen minden részletet lepislogok, hogy megmaradjon az emlékezetemben a rosszabb napokra. Szép tudsz lenni, nagyon szép.

A szavak mögött csak fájdalom lakozik, pedig lapul néha öröm is.

Mindenek ellenére köszönhetek neked sok jót is. Igazán. S tudom - legalábbis jobb pillanataimban vélem, hogy tudom -, hogy néha még örömöt is okoz, hogy segíthetsz nekem. A szemed elárulja. Ilyenkor elfelejted, hogy morci vagy, s hogy kemény, önérzetes nőként kell mutatnod magad, persze csak a miheztartás végett. Ilyenkor bele tudunk feledkezni egymásba, ezek az áldott ritka ajándok-pillanatok. Kevés van, becsülni kell őket tehát.

Hazajöttél Ékszervárosból egy éjszakára, na nem miattam, hanem kollegáink miatt, megnézni a munkájuk gyümölcsét. Bekopogtál hozzám is. Látszatbéke, de forr minden körülöttünk.

Velem aludtál, hogy kevésbé fájjon a szeretetlenség nekem. Sajnos egyre kevésbé tudom eldönteni, mikor vagy egy kicsit legalább boldog. Aztán reggel korán indultál vissza Ékszervárosba. Megbeszéltük, hogy majd megyek utánad. Mondtad: „Várlak.”, mondtam: „Majd érkezem.” De tudtam, hogy nem nagyon vársz. Nem nagyon hiányoztam, legalábbis nem említetted, telefonjaid rövidek, udvariasak voltak. Ez nekem fájt. Haboztam, hogy talán akkor nem is kellene erőltetnem a hozzád való igyekezetet, de eszembe jutott, hogy ha nem megyek legalább a szülinapodra, akkor ideges leszel. Mentem. Elterveztem mindent. Úgy időzítettem, hogy este érkezzek, azt szerettem volna, ha én vagyok az első, aki felköszönt. Éjfél után egy Ékszerváros környéki tóhoz vittelek. Mindent előkészítettem. Rendeltem tortát, vettem pezsgőt, csomagoltam poharakat, szalvétát, gyertyát, a tortához kést, virággal is kedveskedtem és egy könyvvel kedvenc szerződtől. Majdnem telihold volt, gyönyörű éjszaka. S a legfontosabb, két ezüst karikagyűrűvel érkeztem. A pezsgő azóta is bontatlan, a tortát másnap éjjel a kezembe nyomtad, hogy vigyem innen, neked nem kell, a gyűrű nagy lett az ujjacskádra, nem tudom, mi van vele, az enyém itt kallódik az ékszeres dobozomban. De akkor még nem csüggedtem. Értettem én mindent, amit mentségként rebesgettél. Másnap estére ért el a kétségbeesés, s az éj közepén autóba szálltam, s hazajöttem a tortáddal. Vigyázott rám az úton, nem lett semmi bajom. De a szerelem, vagy mi, visszavezérelt hozzád, ám akkor már neked, vagy még jóval előbb, minden mindegy volt.

Néhány nap eltelt. Voltak jó pillanatok is, amikre jogosan gondolhatunk úgy, miért nem előbb történtek ilyenek, de inkább csak küszködünk egymással és magunkkal. Nagy nyűg már e kapcsolat nekünk, nem tudunk vele mit kezdeni. Én hiába próbálkozom, ha nem érzem a szerelmedet, a ragaszkodásodat, nincs mi erőt adjon. Te pedig eltökélten nem mégy már mélyen bele a dolgainkban, így véded magad egy esetleges csalódástól. Sokszor a minimális érzelmekre is képtelen vagy, de azért segítesz. Hamar ingerült leszel egy pillanat alatt, semmi nem jó, mindenre lecsapsz, megsértődsz, megmakacsolod magad. Én meg elveszítem a fejem, a lábam talajt keres, ritkán talál. Lassan rabszolgád leszek, biztos megérdemlem, azelőtt én is így bánhattam veled. Ugrok minden mozdulatodra, ha kicsit később, akkor büntetsz, torolsz. Ezt meglehet rosszul bírom, de már az önérzetem úgyis „felhőkakukkvár”, tehát mindegy, meddig rongyolódom.

Most a csőd minden módja itt vonít mögöttem. Az anyagi nem érdekel, az érzelmi meg egyre kevésbé tőlem függ. Ketten kell akarni, egyedül nem megy, ha megfeszülök sem. Hogy szeretlek már rég nem fontos, vagy ha igen, nagy port nem kavar. Hogy veled mi van, elmondtad ugyan, de nem akarom tudomásul venni. Kirúgni nem akarsz, vagy erőd már ahhoz is kevés, szeretni nem tudsz, ahhoz meg még kevesebb. Húzol a nyomorodba engem is, hová én húztalak valamikor. Ez a büntetésem meglehet. Mafla nem vagyok, sem mulya. Nem. Mégis vállalom a nekem szánt pofonokat, mert szerelmem nagy, nem csak mostantól. Csak így tudom bebizonyítani. Hogy nem hagylak el még így sem. Nem csallak meg, még így sem. Nem keresek másikat, még így sem. Ez nem mulyaság, nem kegy, nem érdem. Van. Egyszerűen, mint amiért van. Annyira egyszerűen. Hát így állunk.

Ékszerváros elnyelt, eldugott előlem. Legalább nyugodt, békés napokat fogyasztasz el drága életedből. Futnak a napok, ha rád gondolok, vánszorognak. A dolgok semmit sem változnak, csak én szeretném.

Közjáték: Elindultál Ékszervárosba két hétre. Munkád szólított oda. Búcsú nélkül mentél el. Hosszú csönd következik, száraz, vihartalan napok.